Bognár Anna
„Egy nap Firenzében Halk zene a taxiban, eltűnődtél, de nyüzsgő hangyaboly a repülőtér, észnél kell lenned, poggyász és iratok, nincs aki integet, emlékezz, itt hagyott. Fapados magányban négy euró a kávé, az ablaknál a hely mindig csak a másé, marad a folyosó, átnézed a szöveged, újabb konferencia, okítsd a tömeget! Firenzei Egyetem, kihelyezett tanszék, rossz a hangosítás, üres vagy hatvan szék, végigmondtad fejből, lelkesedés nélkül, már nem hiszed el te sem, hogy minden erre épül. Este hatkor szabadulsz, futsz az Öreg Hídig, a párkányra fölmászol, hisz itt ülsz le mindig, csendes most a folyó, a partra lenézel, a turisták hada lassított felvétel. Ez a város féltőn balzsamozta lelked, de tudod, hogy egyszer az ölelés elernyed, fáradt a város már, hogy téged vigasztaljon, átok, hogy a lélek fiatalon haljon. Belőled elmúlt tűz, szikra és élet, mibe belekezdtél, egész helyett fél lett. Percek, napok, évek; az idő oly törékeny, lenn az Arno partján nyáron, ősszel, télen, vassá koholt remény, kovácsolt a balsors, ez a város vonzott, beléd jelet karcolt. Elindulsz réveteg, az utcák elnyelnek, egy vonyításra száz ebek felelnek, bolyongsz még céltalan, vénséges macskakő, árnyékod eltűnik, a Hold pitvara nő. Fényreklám, plakátok, a város kelései, koldul a múltjáért, a jelen kevés neki! Ő ringatta Dantét, hűtötte lázát, olyanná nevelte, ki őrzi minden álmát. A költőnek a várost el kellett hagynia, s ő kisírt szemmel nézte, hogy ellovagol fia. Petrarcának ő adta a siker koszorúját, Boccacciónak műfajt, hogy peddze lantja húrját. Látott minden kort, ihlette Buonarottit, a zord mester örök kincseket hagyott itt. A Medici pompa messzire fénylett, a halottnak hitt szellem –mint főnix– újraéledt. Gazdag vagy Firenze, nemes, dicső példa, leülepszik benned a lélek hordaléka. Vándor, nem lehetsz az öntörvényed rabja, mikor ez a város mindenét od’adja! Hoteledhez indulsz, bóbiskol a portás, szobád öreg kulcsa egy évtizede rozsdás, ablakodból nézed, hogy a város felébred, és tudod, hogy ma éjjel a félből egész lett.”
