A retek
Reggel 8 óra 20 perc
Coop.
A suliból egyből ide, hogy elkerüljem a tömeget.
Üres a szupermarket, leginkább reggeliért térnek be az erre járók.,
Beállok én is a sorba. Az émelyítően édes briósok mellett sós választék alig van.
Miért is lenne, hiszen Olaszországban mindenki édeset reggelizik.
Na, jó. Toast sonkával, sajttal, legyen az.
Reggeli után kezdem a bevásárlást.
Eper, banán, alma, brokkoli.
Retek.
Apró, piros, nem nagy szemek, zöld levelekkel.
Puff! Egy szikra! Bevillan valami nagyon régről.
Gyakran történik ilyen. Mintha csak egy égi tündér varázspálcájának egyetlen csillagai lennének, csak jönnek a semmiből, beleesnek a fejembe, izgatottságot okoznak, és felszólítanak, hogy gyerünk, Eszter, ezt bontsd ki, fogalmazd meg, add át most rögtön mert különben a varázslat arrébb áll.
Ha mindez a teraszon üldögélve ér, semmi baj, de ha egy szupermarket kellős közepén, a bevásárló kocsimat tolva, pillantgatva a listámra, vajon mit nem kellene elfelejtenem, na, az kihívás.
Nyúlok a retekért, beteszem a kocsiba és haladok tovább elhessegetve a csillagokat és az “ihletet”.
Mondom nekik, hogy most nem érek rá, srácok, nem látjátok, hogy vásárolok.
Új felmosó vödör, keksz, mozzarella, sonka.
Megvan minden!
Ó, a vonalas füzet!
Vissza kell mennem a zöldség osztály mellé.
A retek mellett haladok el és érzem, hogy megint a fülemet rágják, hogy mesèljek róluk.
Fizetni megyek, kipakolok, bepakolok, terem garázs, parkoló szint, bacásárlókocsi visszatol.
Indulnék, hogy ne járjon le az ingyenes parkolásom, de ez a történet nem hagy nyugton.
A kocsiban, a tejjel, a tojással és a friss tulipánnal a csomagtartóban írni kezdek.
Terike néni az ovi kertjében ültetett epret és retket. Meg akarta tanítani nekünk hogyan nőnek ki a földből. Minden lépést megmutatott. Öntözés, kapálás, gyomlálás, az első levelek és végül, ilyenkor tavasszal az első gyümölcs.
Igazi régimódi óvónéni volt. Olyan, amilyenre most minden korombeli anyuka vágyik.
Tudta mi a jó nekünk, szigorú volt ha kellett, de mérhetetlenül szeretett bennünket.
Idős volt már, amikor utoljára láttam.
Ráncairól nem tudtam levenni a szemem. Lógó fülbevalói még jobban kiemelték öregségét.
A mosolya és az életkedve azonban egy fiatal lelket rejtett, aki engem is annak a kislánynak látott még mindig.
Terike néni egyszer megszólított az eper és retek “szüreten”.
Eszterkém, gyere tiéd az az egy szem!
Vedd le és edd meg!
Hogyhogy az enyém?
És a többi 25 gyerek?
Miért pont én?
Ma sem tudom miért engem választott akkor.
Azóta tavasszal, amikor meglátom az első retek szemeket, mindig mosolygok és eszembe jut, hogy az ajándékok rám várnak csak észre kell, hogy vegyem és bátran fogadjam őket.
Terike néni ajándéka ez volt akkor nekem.
Egy életre szólt.
Köszönöm.
