A csoda nem onnan jön, ahonnan várod
Kedden, a szabadnapomon elhatároztam, hogy megnézem a virágzó lilaakácokat a Rózsa kertben.
Beültem az autóba, felvezettem a szerpentines Viale-n, leparkoltam a San Miniato Monte kolostor előtt. Ahogy az lenni szokott az év ezen időszakában, egy diákcsoport fotózkodott a lépcsőnél, kuncogva gyönyörködve Firenze látképében. Egy másik, a lépcsőn ülve hallgatta egyikük beszámolóját, amit a jegyzeteibe merülve olvasott fel.
A San Salvatore al Monte templom felé sétáltam. Dísztelen, egyszerű, nyugodt, csendes templom, ami mindig hív. Betérek és megértem, miért ez volt Michelangelo kedvence.
Néhány csendes perc után folytatom utamat, lesétálok a lépcsőn, át a zebrán, a Piazzale Michelangelo felé. A bokrok és néhány fa virágba borult, csodás keretet adva a városnak egy fotón.
A kerthez vezető bejáratot zárva találom, a másik felújítás alatt van már régóta. Bár hív a világoskék színű, kerti székekkel berendezett bár, mégis inkább a piazzale-n maradok.
Megcsörren a telefonom. Vendégből lett barátnő hív, aki nagyon szívesen veszi, hogy velem együtt, a firenzei kilátással is találkozik.
Koreai házasodó pár és népes kísérete érkezik több fotóssal. Ideje arrébb sétálnom, és úgy döntök visszatérek a dombra, a két kolostor közötti parkba. Leülök egy padra, hallgatom a madárcsicsergést, nézem a lábam előtt elterülő Firenzét és élvezem a nyugalmat.
Bár lilaakácot, Rózsa kertet terveztem sok fotóval, illatélménnyel, de most mégis boldoggá tesz a padom körül, maguktól nőtt apró margaréták látványa.
Máskor milyen nehéz elfogadni azt, hogy nem akkor, nem úgy, vagy egyáltalán nem valósulnak meg azok a dolgok, amikre nagyon is vágyunk, amiket akarunk.
Csak egyfelől várjuk a boldogságot, így észre sem vesszük ha máshonnan érkezik.
Két nappal később, bár nem lilaakác, de egy csodaszép orgonabokor ajándékoz meg egy igazi illatélménnyel, miközben vendégeimmel fotózkodunk egy sikátorban San Gimignanoban.
Az elkövetkező napokban gyakran zárul úgy a napunk, hogy azt mondják a vendégeim. “Eszter! Csodásan színes volt ez a nap veled. Firenzéről mást gondoltunk, de igazad van! Hagyni kell, hogy meglepjen! Köszönjük.”
Szinte sosem úgy néz ki, ahogy elképzeljük, megtervezzük. A padot hátrahagyva, az autóhoz sétálva eszembe jut John Lennon gondolata. “Az élet az, ami történik, miközben nekünk teljesen más terveink vannak.”
Mosolyogva nézem az éppen induló Vespa túra résztvevőit, akiknek vezetője rákérdez az indulás előtt: “OK! Are you ready?” A válasz kissé bizonytalan, mindenki a fék és gáz kombinációjával van elfoglalva, na és a bukósisak megfelelő felcsatolásával, de talán készen állnak.
Lejár a parkolójegyem. Elindulok. Lehagyom a Fiat 500-as csapatot is, akik szintén az “Are you ready?” kérdésre keresik a választ.
A 30-as táblákat figyelembe véve lesiklok a szerpentines úton a Porta Romana-ig. Majd, bár nem terveztem, de beugrok Marco-hoz egy kis húsért és Mirko-hoz az ebédért. Sütőben sült tészta paradicsommal és burrata-val. Hozzá még meleg schiacciata nagyszemű sóval. Jó lesz!
Üzlete mellett, csak úgy a ház oldalánál belebotlok egy illatos lilaakác bokorba.
Felnevetek!
Nem, nem Rózsa kert, “csak” San Frediano negyed, nem tervezett, még csak fotó sem készült róla, de ott van, megajándékozott.
És észrevettem! Ez a lényeg!
Csodás tavaszban és nem várt csodáiban való gyönyörködést kívánok nektek!
Eszter
