A szabadnap és az „Írhatnék”
A szabadnapoktól gyakran várok pihenést, de igazából arra jók, hogy megérkezzen a lelkem a testemhez.
Pont úgy, ahogy az öreg indián mondta egy nagy utazás után.
Hiszen, a testem néha száguld, mesél, ismerkedik másokkal, mutat, utazik, figyel. A lélek pedig próbálja utolérni. Ilyenkor fordul az elő, hogy nem emlékszem tegnap mit csináltam, hol és kivel voltam.
A szabadnapok segítenek a megfelelően felcímkézett fiókokba betenni az élményeket. Ez a pihenés.
A minap szintén a San Miniato al Monte templom melletti parkot választottam erre. Még a pad is ugyanaz volt mint jó pár hete.
Leültem, immár a nyári ruhámban és vártam a lelkem, hogy utólérjen.
De nem úgy történt, ahogy elképzeltem. Naná!
Csak azt éreztem írnom kell. Felhúztam a szemöldökömet és szinte hangosan kérdeztem: “Seriously? Davvero? Most komolyan? Itt? Most? De hát nincs is nálam a laptopom.”
Fogtam a telefonom jegyzetét és az ömlő, hömpölygő gondolataimat pötyögtem bele, mint egy tölcsér.
Néha felnéztem, amikor néhány turista elsétált a Piazzale felé, vagy amikor a Vespa vagy a Fiat 500-as túra elindult fentről.
Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy bemegyek a San Salvatore templomba, de az “Írhatnék” nem hagyott egy pillanatra sem el. Csak úgy hömpölyögtek a gondolatok.
Úgy tűnt sürgős volt. Ki kellett már jönnie, tisztulnia, nyugodnia, így, amint megadtam neki a lehetőséget, élt vele.
Bár másra számítottam, de élveztem.
Végre megértettem, hogy mindaz a szépség, ami körülvesz, mindazok a csodás élmények, amiket a vendégeimmel átélek, mindazok a tervek, amiken dolgozunk, néha telítenek. Ilyenkor mások elmennek horgászni, focizni, túrázni, én pedig kiírom magamból.
Hát, ennek aztán lesz is következménye. Az “Írhatnék” néhány éve kísér és a legváratlanabb pillanatban ül rá a vállamra és jelzi, hogy itt az idő.
Engedelmeskedtem neki már kanapén, a bevásárló központ parkolójában, a vonaton, az ágyban fekve, a konyhaasztalnál, szállodai szobában, a teraszon.
Volt, hogy alig láttam a klaviatúrát a könnyeimtől, volt, hogy kitöröltem, amit írtam, volt, hogy félbehagytam, volt, hogy olyan messzire húzott, hogy szinte elhagytam a valóságot. Volt, hogy egy sok-sok évvel ezelőtti élményt hozott fel újra, volt, hogy egészen frisset. Volt, hogy életem régi szereplőit hozta egészen közel és volt, hogy a kedvenc firenzei báromban indult el a sztori. Ő irányított. Az “Írhatnék”. Nem én. Ő.
És volt, hogy idén februárban egy budapesti hotel halljában azon kaptam magam, hogy átadom az “Írhatnék” utasítására született történeteimet és szerződést írok alá arról, hogy ezeket mások is olvassák, vagyis az első könyvem kiadásáról.
Wow!
Eljött az idő!
Igen! Néhányan már tudjátok. Most már mindenki.
Szerkesztés alatt a könyvem!
Szeptemberben már olvashatjátok!
Részletek kicsit később!
Csodaszép napot kívánok nektek!
Eszter
